Megkérdeztük a mesterséges intelligenciától, melyik a legszebb, legdíszesebb szecessziós iskolaépület az országban? A válasz: „A Dob utca 85-ben lévő Erzsébetvárosi Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola.” Helytörténeti sétánkat is a Dobsulinál kezdtük június 10-én, a Szecesszió Világnapján.
A programot a Városi Platform szervezte.
Különleges alkalom, ha egy oktatási intézmény kitárja kapuját a bámészkodó városnézők előtt, de a Dobsuli ezzel is tisztelegni akart az épületet megalkotó szecessziós művészek előtt. Az iskola Hegedűs Ármin építész tervei alapján épült 1905-1906-ben, a külső homlokzaton Vajda Zsigmond festőművész munkái láthatók, amelyeket Róth Miksa gyönyörű mozaikképei díszítik.
A kapun belépve Harangozó Hajnalka igazgatónő kalauzolt minket: a lépcsőház falát borító csempék eredeti zsolnai porcelánok, a fakorlát is eredeti, sőt, a lépcsők is, amelyet Ruttkai Éva és Gálvölgyi János is koptattak egykor. Az épület műemlékvédelem alatt áll, így a harmadik emeleti tornaterem hatalmas boltíves ablakain sem változtattak. Annyira jó a terem akusztikája, hogy itt hangversenyeket is tartottak, s európai országokba közvetítették a muzsikát. Különleges a Sziszi művészeti tanterem története is. Meséli az igazgatónő, hogy Erzsébet királyné egy verses naplót is hátrahagyott, amelyet csak a halála után több évtizeddel találtak meg.
Ehhez egy végrendeletet csatolt: a királynő utolsó kívánsága az volt, hogy a kiadott naplójának bevételeiből támogassák a Habsburg Birodalom területén élő menekülteket. Nem tudhatta, hogy mire a naplója előkerül, a Habsburg birodalom megszűnik. A naplót megjelentető osztrák kiadó felvette a kapcsolatot az érintett országok menekültügyi biztosaival, ők pedig olyan iskolákat kerestek meg, ahol sok a külföldi menekültstátuszú gyerek. „A mi belvárosi iskolánkba 24 országból 136 idegen anyanyelvű diák jár. Pályáztunk a támogatásért és 8000 eurót kaptunk. Mivel ezek a gyerekek komoly kommunikációs gondokkal küzdenek, viszont a művészet nemzetközi nyelv, a pénzből ezt a termet alakítottuk ki, és korszerű művészeti oktatást biztosítunk számukra” – mondja az igazgatónő.
Sétánkat a Városligeti fasor felé folytattuk, itt már idegenvezetőnk, Kovács Zsuzsa történész volt. Megálltunk a Lövölde téren, amely nevét arról kapta, hogy a 18. század végétől itt kötelező lőgyakorlatokat tartottak a lakosság számára. A téren még ma is látható az 1890-es években átadott „Zöld villamos.” Nevét a laternás tetejéről és a peronszerű kialakításáról kapta. Hasonlít egy korabeli villamosra, de valójában ez egy nyilvános illemhely.
A századfordulón sorra épültek a szebbnél szebb szecessziós épületek a Városligeti fasoron. Ez volt Budapest világvárossá fejlődésének és a polgárosodás nagy korszaka. A szecesszió a modern nagyvárosi élet virágzását fejezi ki. Nincs sehol két egyforma ablak – ahogy ezt a Dobsulinál is láttuk – minden aszimmetrikus, de az egész mégis harmóniát sugároz. A nagy remények korszakának aztán az I. világháború kirobbanása vetett véget, s ez a szecesszió végét is jelentette. Ám a békebeli polgári optimizmus örökségét megőrizték ezek az építmények. A Városligeti Református Templom például jórészt nagypolgárok adományaiból valósult meg: Laky Adolf ékszerész volt az egyik támogató. A másik a szomszédban épült szanatórium tulajdonosa, Herzl Manó zsidó származású orvos, aki azért is támogatott egy református templomot, mert mélyen hitt a vallásszabadságban és a polgári eszményekben. A Városligeti fasorban megcsodáltuk Vidor Emil építész pazar villáit is. Ő is annak a szellemi szabadságnak, polgári ethosznak a képviselője volt, aminek később már leginkább csak a hiányát éltük meg a hazánkban. Elhalt a szecesszióval együtt.
