Segíteni akkor is, amikor egyre nagyobb a szükség. A humanitáriusság szót ma hajlamosak vagyunk háborúkkal, menekülttáborokkal, katasztrófákkal és távoli országok képeivel összekapcsolni, holott maga a fogalom ennél régebbi és tágabb.
És nem tudhatjuk, mivé fog fejlődni vagy változni a közeljövőben. A modern humanitárius gondolkodás a 19. században, a háborúk áldozatainak védelmével és a Vöröskereszt létrejöttével kezdett intézményes formát ölteni, a 20. század pedig a világháborúk, a népirtások és a menekültválságok tapasztalatával tovább tágította jelentését. A humanitáriusság így fokozatosan túllépett azon, hogy valaki bajba jutott embertársán segítsen: ma már nemzetközi normák, intézmények és jogelvek rendszere is kapcsolódik hozzá. Az ENSZ humanitárius munkája éppen abból a felismerésből nőtt ki, hogy vannak helyzetek, amelyekben az államok önmagukban nem képesek elegendő segítséget nyújtani.
Csakhogy a humanitárius gondolkodásnak újabb kihívással kell szembenéznie. A klímaváltozás egyre több olyan válságot idéz elő vagy súlyosbít, amelyben már nem egy háború vagy egy természeti katasztrófa az egyetlen kiváltó ok. A vízhiány, az aszály, a termőföldek romlása, az élelmezési bizonytalanság és az ezekből következő megélhetési válságok egymást erősíthetik, miközben emberek milliói kényszerülhetnek lakóhelyük elhagyására. Az ENSZ szerint 2023-ban 363 klímával összefüggő katasztrófa 26,4 millió ember elköltözéséhez járult hozzá, miközben a melegedés a vízhiányt és a szárazságokat is súlyosbítja. Itt válik igazán nehézzé a humanitáriusság kérdése: mit teszünk akkor, amikor a szűkösség már nem átmeneti állapot, hanem tartósan meghatározza emberek életét? Vajon képesek leszünk-e akkor is megosztani erőforrásainkat, amikor egyre többen érzik úgy, hogy nekik maguknak is egyre kevesebb jut? A humanitáriusság jövője talán éppen ezen múlik: hogy a túlélési kényszer nem írja-e felül a másik ember iránti felelősséget.
Ez azonban már nem a távoli jövő, és nem is kizárólag a nemzetközi szervezetek ügye. Humanitáriusnak lenni egy nagyvárosban is lehet egészen hétköznapi magatartás: észrevenni az egyedül élő idős embert, segíteni annak, akinek nehézséget okoz a közlekedés vagy a bevásárlás, leadni a feleslegessé vált, de használható tárgyakat, vagy támogatni a nélkülöző családokat. Óbudán ennek intézményes és közösségi gyakorlata is van: az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központ és a Magyar Élelmiszerbank Egyesület együttműködésében évek óta jutnak élelmiszer-adományok a rászorulókhoz. 2022-ben például közel 63 tonna élelmiszert osztottak ki ilyen módon. A segítség itt nem látványos hőstett, hanem annak felismerése, hogy a közösség állapota azon is múlik, miként bánunk azokkal, akik egy adott pillanatban kevesebb erőforrással, kisebb mozgástérrel vagy egyszerűen nehezebb élethelyzettel rendelkeznek.
A humanitáriusság talán éppen azért válik egyre fontosabbá, mert a következő évtizedekben nagy valószínűséggel egyre több olyan helyzettel találkozunk majd, amelyben dönteni kell saját biztonságunk és mások biztonsága között. A víz, az élelmiszer, a lakhatás vagy a biztonság hiánya könnyen szembeállíthatja egymással az embereket, miközben a klímaváltozás hatásai egyre kevésbé tisztelik az országhatárokat. Ezért a humanitáriusság jövője nem pusztán abban állhat, hogy válsághelyzetekben segítünk, hanem abban is, hogy megpróbáljuk megelőzni azokat a körülményeket, amelyek emberek tömegeit sodorják kiszolgáltatottságba. Talán ugyanitt kezdődik a hétköznapi felelősségünk is: nem kell világot megváltani ahhoz, hogy valakinek könnyebb legyen egy nappal. A segítség lehet egy adomány, egy önkéntes óra, egy odafigyelő gesztus vagy akár annak felismerése, hogy a másik ember nehézsége nem válik kevésbé valóságossá attól, hogy éppen nem velünk történik.
