Borsos Miklós és Czigány György barátsága a művészetek iránt érdeklődők körében közismert. E különleges kapcsolat emlékeinek „előásásával”, illetve a Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas szobrász életpályája fontosabb stációinak felidézésével emlékeztek a 120 éve született művészre a róla elnevezett emléklakásban.
Szabó Győző nyelvész, tanár, a Római Magyar Akadémia volt igazgatója és Czigány György lánya, Ildikó (zenetörténész, a Malév első női pilótája) beszélgetésének élményszerűsége által szinte életre keltette e két XX. századi nagyságot. A tárgyszerű adatolás helyett rövid történeteken keresztül elevenedett meg kettejük hol összefonódó, hol különváló egy-egy életpillanata.
Mint kiderült, mindketten nagyon szerették Olaszországot, amiben közrejátszhatott a pannon szellem és a latin kultúra összefonódása. Szellemi rokonságukat ugyanakkor az is jelezte, hogy – bár 25 év különbséggel, de – mindketten a Győrben a bencés gimnáziumban tanultak, ahol mindketten nagy érdeklődést mutattak a költészet iránt. Borsos halála után Czigány György verset is írt barátja emlékére, amelyet az emléklakás pódiumán Szabó Győző tolmácsolt. Borsos Miklós egyébként maga is írt, két naplószerű esszé is maradt utána.
Mindketten rajongtak az autóvezetésért. A Czigány család még most is őrzi azt a (ma már oldtimer) Alfa Romeo-t, amellyel György járta az országot. Az akkor már – ha máshonnan nem – a Ki nyer ma című rádióműsorból országosan ismert műsorvezető szívesen vitte autón az irodalmi élet híres képviselőit, így egyik alkalommal Weöres Sándort is. A célállomás egy vidéki művelődési ház volt, ahol az irodalmi est házigazdája úgy mutatta be, hogy itt van Weöres Sándor költő és a sofőrje, György.
A köztéri szobrok alkotója
Borsos Miklóst a XX. századi magyar művészet egyik kiemelkedő, rendkívül gazdag életművet hátrahagyó alkotójaként jellemezte Wehner Tibor művészettörténész. Mint mondta, Az 1906-ban született művész pályája Győrhöz, majd Budapesthez kötődött, ugyanakkor fejlődésére a reneszánsz mesterek öröksége, és az ettől nem független olaszországi és franciaországi utazásai is nagy hatással voltak. Borsos eredetileg ötvösművésznek és festőnek készült, de érdeklődése fokozatosan a szobrászat felé fordult, amelyben már fiatalon érett, önálló alkotói hangot alakított ki. Pályafutása az 1920-as évek végétől 1990-ben bekövetkezett haláláig ívelt át a magyar művészet több korszakán, miközben számos rangos díjjal és elismeréssel jutalmazták. Miként Wehner felidézte, munkásságát jelentős egyéni kiállítások, rajz- és grafikabemutatók, valamint köz- és magángyűjteményekbe került alkotások hosszú sora kísérte.
